Szerintem a hiszti....

Nagyon közeledik az a korszak, amit Johannával szerettem volna kitörölni, amikor az áruház közepén a földön fetrengve visított, és mindenki minket nézett. Bár Samu nevelése már másképp alakult, és talán ennek is köszönhető, hogy lassan kétévesen még nincs nagy gondunk. Hogyan is kell kezelni egy állandóan visítozó hisztis gyereket?

Szerintem a hiszti az bűn, és ezt elég korán meg lehet értetni egy gyerekkel. Ahogy már egy korábbi bejegyzésemben írtam, a szülő a főnök. És ez nem a gyerek kárát, hanem a javát szolgálja. A szülő (Laurie Bliedorn szerint) a királyi pár, akik nevelgetik apródjaikat szeretettel, türelemmel, szigorral, de nem kegyetlenül. Tehát nem lehet megengedni a hisztit egy kisgyereknek. El kell magyarázni a gyereknek, hogy amit csinál az nem helyénvaló, az bűn, és a bűn elválaszt Istentől. Isten tud erőt adni a helyes viselkedéshez, a hiszti legyőzéséhez, és azért adta a szülőket is, hogy segítsenek gyermeküknek. Ha a gyermek nem engedelmeskedik, akkor bizony fájdalmas eszközökhöz is folyamodhat a szülő. Sokaknak talán megbotránkoztató ha a gyereknevelés és az állatidomítás között párhuzamot vonunk, de ha elovassuk ezt a nyagszerű könyvet, akkor kiderül, hogy ez természetes. Ha egy gyereknek egyszer a kezére paskolok, mert rosszat tett vagy rossz helyre nyúlt, és ez valahányszor megismétlődik, ha rosszat tesz, akkor néhány hét leforgása alatt engedelmeskedni fog fizikai beavatkozás nélkül is. Ez kegyetlennek tűnik, de ha belegondolunk, sokkal kegyetlenebb egy tudatlan gyereket hagyni, hogy belesodródjon a bűn hálójába, csak mert sajnáltuk néha megpaskolni. Pedig sokkal rombolóbb idegesen ordítozni egy gyerekre, mint ráütni a fenekére. Ezt tapasztbalatból tudom, látom a szemükön. És hányszor kiabálok... pedig bölcsebb lenne higgadtan rápaskolni, és figyelmeztetni, hogy ezt nem szabad.
Az elmúlt héten beszélgettem anyukákkal, akik panaszkodtak gyermekük viselkedése miatt. Amikor elmondtam a fentieket, bólogattak, de aztán kifejtették, hogy ők ezt nem tudják megtenni. Vagy azért, mert kevés időt töltenek a gyerekkel vagy azért, mert sajnálják megütni, főleg ilyen gyakran. Hozzáteszem: de nem sajnálják hagyni, hoyg hisztisen vergődjön, másokat is felidegesítsen, és tönkretegye magát, mert sose lesz képes uralkodni magán. Ugyanis a gyerek nem tud ebből egyedül kijönni. És attól, hogy engedelmességre szoktatom, nem lesz akaratgyenge. Nem azt jelenti, hogy mindenben én döntök helyette, és állandóan pálcával állok mellette. Hanem azt, hogy egy idő után, ha rászólok, hog ynem szabad, akkor nem fogja levenni a törékeny vázát. Attól én még segíthetem abban, hogy döntéseket hozzon, például: melyik mesét szeretnéd hallani, melyik játékkal szeretnél játszani, melyik ruhát szeretnéd felvenni. Persze nem engedhetem fürdőruhában templomba, de választhat a templomba illő ruhák közül. És ha hisztizve a fürdőruhát választja, akkor figyelmeztetnem kell röviden, hogy azt nem lehet, és ha nem engedelmeskedik, a vesszőhöz kell nyúlnom. Ez nem kegyetlenség. Hogyan fog majd a munkahelyén a főnökének engedelmeskedni, ha gyerekkorában nem voltak korlátok?
Talán furcsának, hihetetlennek tűnik mindez. Nekem is az volt, míg az Úr meg nem győzött. Mióta tudom, hogy ez Istennek tetszik, magabiztos vagyok, és nem érdekel, mit gondolnak mások. Látom a pozitív eredményeket, nem csak a gyerekeim viselkedésén, hanem lelki fejlődésükben is. Persze igyekszem nem társaságban elpaskolni őket, mert ez részben megalázó, részben pedig megbotránkoztató, ha nem ismerik a hátteret.