Mid van, amit nem kaptál?

Elolvastuk Laura Ingalls Wilder harmadik kötetét: A farm, ahol élünk. Eddig ez tetszett a legjobban. Johanna is örömmel hallgatta, de én is élveztem, és jót tett a lelkemnek.

A történet arról szól, hogy a háromgyerekes család eladja erdei kunyhóját, mert már nincs elég vad az erdőben, és nincs miből fenntartani magukat. Egy szekéren indulnak el, és letelepszenek a prérin hosszú vándorlás után indiánok közelében. Előbb szekéren, szabad ég alatt majd az édesapa saját kezűleg épített házában alusznak. Lassan berendezkednek: kutat ásnak, tetőt építenek, üvegablakot tesznek be, bútorokat készít a családfő és tűzhelyet. A kétnapi járóföldre lévő városban vetzőmagot vásárol, és az első tavasszal beültetik a kertet. Mire mindezzel elkészülnek, kiderül, hogy indián terülten vannak, csak egy jóakaratú indiánnak köszönhetik, hogy nem mészárolják le őket. Nemsokára megtudják, hogy a kormány kitelepíti arról a vidékről a fehéreket, hogy az indiánoknak rezervátumuk legyen.

Otthagyják a bevetett földet, a felépitett házat, kutat, ekét (nem bírja el a szekér), és újra kukoricalepényt esznek, mint egy évig, pedig már búzáról álmodtak. Felpakolnak a szekérre, és elindulnak. Mégis úgy érzik, gazdagabbak, mint amikor megérkeztek, mert időközben kaptak egy tehenet.

Amikor arról olvastunk, hogy még nem volt készen az ajtó, és éjjelente farkasok jártak a ház körül, azon gondolkodtam, milyenek az én félelmeim, mennyire valósak, milyen lehet farkasoktól rettegni? És mim van, amit nem kaptam? Ott tudnám-e hagyni szó nélkül? Zúgolódás nélkül? Nem tudom. Azonban mióta ismerem ezt a történetet, másképp nézem az életemet, és hálás vagyok az apró dolgokért, és sokszor azon gondolkodom, hogy mindent megteszünk, hogy kényelmesen éljünk, aztán beülünk a TV elé vagy az Internet elé, és nem tudunk beszélgetni. Lehet, hogy jobb lenne néha együtt fát vágni, folttakarót varrni és kukoricalepényt sütni... és nagyon hálásnak lenni.