Otthonteremtés (feldobott labda :))

Eszti írt egy bejegyzést ezzel a címmel, és úgy gondoltam, hogy ne csak az ő blogját szaporítsuk :D írok inkább bejegyzést megjegyzés helyett.

Engem is foglalkoztatnak ezek a dolgok, és mióta amerikai otthonoktatós blogokat olvasok valamint Laura Ingalls Wilder regényeit, teljesen megváltozott a világképem. Eddig mindig arra vágytam, hogy városban éljek, ahol a szupermarketben mindent be tudok szerezni, hogy a gyerekeim elit iskolába járjanak, én pedig jó munkahelyet találjak. És most ezek egyáltalán nem villanyoznak fel. Naggggyon hálás vagyok Istennek, hogy egy zsákutcafaluban lakunk, ahol megesik, hogy nem veszünk idejében kenyeret, és akkor lepényt sütök vagy valami mást, és hálás vagyok, hogy van mit ennünk. Nincsenek állandó látogatóink, akik épp erre jártak, és akiktől úgy érzem semmit se tudnék elvégezni (kivéve a kedves vendégeket). Aránylag tiszta a levegő, és habár teljesen távol áll tőlem, szeretnék biokertészkedni, legalábbis beindítani a gyerekeim fantáziáját.... Erről most csak ennyit, de hosszan sorolhatnám.

Fantasztikus áldásait látom az otthonteremtésnek az amerikai blogokon. Fiatal lányok közel a természethez, otthon tanulnak, nemcsak tantárgyakat, hanem az életet, háztartást, stb. és mind olyan áldottak, kitűnő és megkülönböztető képességeik vannak, amikben örömüket lelik, és amit szolgálatként vagy munkaként végeznek.

Sokszor esem abba a hibába, hogy hasonlítom magunkat. Juj, mi lesz most, hiszen nekem nincs energián társasjátékozni a gyerekekkel, vagy mi nem készítettünk olyan kézműves dolgokat, amilyet a másik blogos, vagy én hiába blogoltam a romániai forradalomról, erről most egy szót sem szóltam a lányomnak, mint ahogy Eszti tette. És akkor eszembe jut, hogy az én lányom elég jól beszél már angolul, megtanítottam a római számokat, és a villámlást kéne elmagyarázzam neki, mert ezek érdeklik. És lehet, hogy én jövőre vagy csak 5 év múlva beszélek majd a forradalomról neki. És ez így van jól.

Érdemes azonban néha olyanokhoz hasonlítanom magunkat, akik nem oo-znak. Két napot töltöttünk együtt lelkészekkel és családjukkal a héten. Senkit nem akarok megsérteni, lehet, hogy ők is olvassák. Akinek nem inge, ne vegye magára. De bizony hazaérve egy órát beszéltük át, hogy mi is volt ezen a két napon jó, és rossz, és helyre kellett tennem azt a sok trágárságot, ijesztgetést és butaságot, amivel a lányom feje megtelt a "szocializáció" során :O Örülök, hogy elmondja, és meg tudjuk beszélni. És elég nekem az ilyen szocializációból 2 nap egy évben. Nem írok részleteket, fölösleges.

Nem célom, hogy a lányom egyetemre menjen, ez nem azt jelenti, hogy nem akarom, hogy tanuljon, sőt, szerintem manapság mindent meg lehet tanulni neten és könyvtárban. És nem várom, hogy 18 legyen, hogy elköltözzön, ha akar ha nem, ahogy egy ismerősöm fogalmazott. Addig maradhat, amíg férjhez nem megy. És nem fogok megijedni, ha a gimnáziumi éveket itthon fogja tölteni. (Egyelőre úgy gondolom, hogy rábízom majd a döntést)

Érdekes volt, hogy a két nap alatt pozitív visszajelzéseket kaptam, amik megerősítettek: "nahát, nem is gondoltam, hogy ennyire önállóak, pedig nem is járnak iskolába, oviba". 2 éve ugyanezen az alkalmon 2 napig hordoztam magamon az akkor pici fiamat. Na , meg is kaptam, hogy magamhoz láncolom, és nem fogom tudni levakarni. Ehhez képest, a 2 éves fiam csak néha nézte meg messziről, hogy megvagyok-e még, és szaladgált, játszott a többiekkel.

Az év utolsó napján 3 éhes szájú egyeddel a hátam mögött,akik a pizzájukra várnak, ami még csak dagad, nem tudok többet írni, de még biztos eszembe jut valami.