2012. október 26., péntek

Megengedhetem magamnak?

Gyakran találom szembe magam ehhez hasonló mondatokkal: "De jó, hogy te megengedheted magadnak, mi sajnos nem" És sokat gondolkodtam, hogy tényleg ennyire jómódban élünk egy fizetésből, hogy mi másokhoz képest sok mindent megengedhetünk magunknak?

Először is az jutott eszembe, hogy mindenkinek más az értékrendje. Az a kérdés ugyanis, hogy mi az, amire én hajlandó vagyok áldozni? Megengedhetem-e magamnak, hogy arany-nyakláncot vagy vadi új telefont és autót vegyek magamnak? Vagyis talán jobb lenne úgy fogalmazni, hogy "megvenném-e ezeket, és megérné-e nekem mindez?" Erre a válaszom: NEM. Számomra pénzkidobás lenne az ékszer, az új, modern okostelefon és egy új autó. Miért? Mert számomra mindez nem érték. A régi, kopott telómmal is tudok telefonálni. Ékszert nem hordok, inkább egyedi kézműves dolgokat, de azt is ritkán. Új autót pedig szerintem pénzkidobás venni, mert nagyon sokat veszít az árából már 2 év alatt is, és a 10 éves autók is szuperül gurulnak, és kényelmesek.

Mi az, amit én megengedhetek magamnak?
A lányom zongoraórára jár heti kétszer, ami oda-vissza  50 km, és meg is kell várni, ami 2-3 óra elmélettel, zeneirodalommal és kórussal együtt. Ez nem mindig kellemes, főleg, ha az embernek épp nem akad ott dolga, vagy esik az eső. Ez bizony pénzbe is kerül, és áldozatba is. Miért engedhetjük mi ezt meg magunknak? Mert számunkra ez érték, és befektetés. Johanna nem akar zongoraművész lenni, de a tanárnő azt mondta, hogy különleges tehetsége, hallása és énekhangja van, a kórusvezető pedig hozzá igazította az órarendet. Azt hiszem, bűn lenne, ha nem hoznánk meg ezt az áldozatot, és azt mondanánk, hogy hát sajnos, mi ezt nem engedhetjük meg magunknak.

Párizsban voltunk kettesben. Hallom is, ahogy egyesek felszisszennek, és megfogalmazódik bennük az a bizonyos kérdés. :) Ez úgy volt, hogy valaki visszamondta a párizsi lelkészi szolgálatot egy őszi vasárnap a párizsi magyar református gyülekezetben, és a férjemnek egy órája volt eldönteni, hogy elvállalja-e. Teljesen bizonytalan és szinte kétségbeesett voltam, hogy tudtam ilyen felelőtlen lenni, és belemenni ebbe állapotosan, egy szót sem tudva franciául (nekünk kellett a szálláshoz eljutni, és feltalálni magunkat a városban), mikor már megvoltak a jegyek. Csak imádkozni tudtam, és Isten meghallgatott, mert habár fárasztó és tanulságos út volt, fantasztikusan éreztük magunkat. Miért engedhettük meg magunknak? Azért, mert soha nem fogunk a magunk erejéből eljutni Párizsba. Csak az én részemet kellett fizetni, ami szintén áldozat (sokan elmondták, hogy mi mindent lehetett volna abból a pénzből vásárolni... Viszont azt az élményt, amit kaptunk, azt a kettesben eltöltött néhány napot nem is lehetne megfizetni. Azóta tudom, milyen fontos ápolni a házastársunkkal, gyermekeinkkel, a hozzánk közel állókkal a kapcsolatot, és nem szabad feltenni azt a bizonyos kérdést:) Persze nem kell eladni a bútorokat, hogy Hawai szigetére repülhessünk, de hoznunk kell áldozatokat (idő, pénz, bármi) saját életünkhöz mérten. Hiszen vannak vissza nem térő alkalmak. Számunkra is ilyen volt ez. Ennyi időt kettesben nem töltöttünk még el gyermekeink születése óta, és ha a picur megszületik, akkor egy ideig még nem is fogunk.

Mi az, amit még megengedhetek magamnak?
Nincs munkahelyem. Néha felelőtlenül azt mondom, hogy nem dolgozom, de ez egyáltalán nem igaz, inkább azt kellene mondanom, hogy nem keresek pénzt :D Rengeteg helyen dolgoztam, de mióta a gyerekek megszülettek azt vettem észre, hogy azon van a legnagyobb áldás, ha itthon vagyok, és itthon tanítom, nevelem a gyerekeket, ápolom a kapcsolatokat, és vezetem a háztartást. Figyelem! Nem azért nincs állásom, mert anyagilag megengedhetem magamnak, hanem mert számomra az az érték, hogy itthon vagyok. A gyerekek felnőnek, 5-10 év múlva már nem lehetek rájuk akkora hatással, mint most, és hamarosan elköltöznek. Sokszor szeretnék megvásárolni valamit, és olyankor elgondolkodom, hogy ha lenne fizetésem, akkor megvehetném, de mindig rájövök, hogy nem érné meg, és inkább lemondok róla. Vagyis megengedhetem magamnak, hogy feladjak, elengedjek valamit, hogy áldozatot hozzak :)

Te kiért és miért hozol áldozatot? Nézz körül, vizsgáld meg, hogy kit és mit áldozol fel naponta talán a saját lelkiismeretedet is elhallgattatva, és esetleg Isten igéjét is elhalkítva, csak hogy megfelelj valakinek, vagy hogy megengedhess magadnak valamit, aminek valójában nem kellene értéknek lennie számodra?

Én arra törekszem, hogy megengedhessem magamnak, hogy áldozatot hozzak a szeretteimért, hogy elengedjem azokat a dolgokat és vágyakat, amik valójában nem is értékesek, és helyettük valódi értékekre törekedjek.

Te mit szeretnél megengedni magadnak?



4 megjegyzés:

Eszti írta...

Nagyon tetszik ez a poszt. Jól megfogalmaztad, elgondolkodtató. És egyetértek mindennel.

Én is időnként elgondolkozom ezen a "megengedhetjük-e mi magunknak, hogy ne dolgozzam" kérdésen. Mert mi is kaptunk már ilyen megjegyzést.

erdna írta...

Nekem is nagyon tetszett, amiket leírtál.
Szerintem minden hozzáállás és gondolkodás-függő.
Amikor mi is bevállaltuk a 3. babát, kiborult a család, mondván, azért tettem, mert nem akarok dolgozni! Na igen!
Nekem sincsenek igényeim, mert nem akarok olyan dolgokat, amik másoknak fontosak (Pl. amiket felsoroltál). Nekem sincs munkahelyem, és azt kell mondjam, ténylegesen máról holnapra élünk, mégsem volt kérdés, hogy a gyerekvállalás mellett döntünk.
Nekünk is fontosabb a gyerek neveltetése, így Zsófit balettre és úszni hordom. Mert arra jobban szüksége van, mint a legújabb buta és bugyuta játékokra.
Én nem szeretnék olyan gyereket, aki később unatkozik, nincs semmi célja az életben...
Ezért nagy, ha nem a legnagyobb munka és feladat az Anyaság!

Eszter Gergely írta...

Örülök, hogy babát vársz, nekümk is harmadik! Milyen jó, hogy megengedhetjük magunknak, igaz? Egy amerikai ismerősöm most tudta meg, hogy a 12. várja! :)

Eszter Gergely írta...

Eszti, én is besokalltam már, azért írtam :)