Azt hittem, hogy ha Zelma állandóan velem van, és jól szopik, akkor hízni fog, de nem így történt. Péntek reggel megtudtam, hogy 4300-ról 3850-re fogyott, ami még éppen súrolja az elfogadható 10 százalékot, de mivel nagy baba, ez nagyon látványos. Szóval hiába álmodoztam én arról, hogy megkérem a dokit, hogy ne csak vasárnap (6. nap) hanem már szombaton engedjenek haza, mert azt mondta a gyerekorvos, hogy legalább 15-20 dekát kellene hízzon, hogy hazaengedjék. Ekkor teljesen meghűlt bennem a vér, mert eszembe jutott, hogy annak idején Johanna 10-15 dekát hízott egy hét alatt... Ráadásul ez a 3850 gramm stagnált, tehát előző naptól még nem hízott semmit.
Eljött a vasárnap, és bíztam benne, hogy ha mérték, én pedig úgy szoptattam, mintha libát tömtem volna, akkor biztos mehetünk. Na de... vasárnap reggelre 6 piros kifakadt hólyag lett az arcán ... ami fertőző, el is terjedhet, és nem engedhetnek haza, hiába hízott. Még egy nap, és ha nem terjed, visszahúzódik a kezeléstől, és a vérkép is jó, mehetünk.
Vasárnap este már ki voltam készülve. A kaja borzasztó volt (pedig nem vagyok finnyás, így is mindent megettem, kivéve egyszer azt a levest, amit előző napról felvizeztek, és valóban vízíze volt, éljen március 15!), én pedig sosem tudtam aludni, ugyanis Z. mindig velem volt, éjjel gyakran szopott, nem bántam, csak hízzon, a mellbimbóm kezdett sebesedni (ez nagyon aggasztott, mert az előző kettővel tátongó sebeim voltak), látogatási tilalom volt (a férjem minden nap be tudott settenkedni a kinti folyosóra, de a gyerekeket egy hete nem láttam). Szóval minden adott volt a depresszió kialakulásához. Éjfélkor (miután egyfolytában 3 órát szoptattam kisebb megszakításokkal) kiborultam. A többiek ekkor kezdtek volna aludni utolsó szoptatás után, 5-ig pihenhettek. Rajtam pedig eluralkodott a pánik. Ez általában megmagyarázhatatlan félelmekkel, szomorúsággal jár, és azon gondolkodtam, hogyan kéne megszökni vagy meghalni. Tudom, hogy hülyén hangzik, hiszen mi ebben olyan szörnyű, miért kéne meghalni? De akkor ott nagyon is valóságos, és ijesztő volt. Imádkozni sem tudtam, csak zokogtam, és közben már amiatt is idegeskedtem, hogy a többieket nem hagyom aludni.... Felhívtam a férjem, ő imádkozott értem (szegény hajnalig aludni sem tudott), és ezzel a tudattal nyugodtam meg egy kicsit, és el tudtam aludni.
Hétfő reggelre 3 hólyagocska visszahúzódott, és a többi is gyógyult, a vérképe jó, de a súlya .... 3900-ról 3830-ra !!! esett vissza. Ilyen súlyeséssel nem mehetünk sehova! Na erre én kiborultam, meddig kell itt maradnunk, miért nem hízik? Gyenge tej nem létezik, ha naponta 6-szor kakál, sokat pisil, és alszik, szopik, akkor miért nem hízik?
Átkérettem magam egy egyágyas, fizetős szobába, hogy bejöhessen a férjem, talán akkor aludni is tudok egy kicsit, nyugodtabban leszek, stb. De így sem nagyon akarták beengedni a látogatási tilalom és egyéb nővéri rigolyák miatt (egyik gyomorrontásos napon - biztos az idegességtől - nem mertem gyógyszert kérni, hogy ne lássák, a férjem bent van). Közben felhívtam egy szoptatási tanácsadó-neonatológus orvos ismerősömet, és ő azt tanácsolta, hogy húzzam minél közelebb magamhoz Zelmát, és az állával is nyomja be a mellet, mert akkor biztosan megkapja a zsírosabb részét is a tejnek. Ugyanis csak ez lehet a baj, hogy csak az első hígabb tejet kapja. Megfogadtam a tanácsát. Közben állandóan mérték, és egyszer pótlást is adtak, egyszer pedig én fejtem, s azt akarták adni, de nem kérte.
Kedd reggel nem értettem, mennyi is volt a súlya az nap és azelőtt nap, mert azt mondták, hogy 3850, de állítólag ez kevesebb volt a hétfőinél ???? Nem mehetünk haza! Kértem, hogy saját felelősségünkre engedjenek el, hiszen otthon biztosan hízni fog, így volt Johannával is (3600 grammal született és 2900-zal mentünk haza, nagyon lassan gyarapodott, de aztán több mint két évig szopott, és szép, de nem kövér nagylány lett belőle). A gyerekorvos azonban jól megijesztett: ha hazamegyünk, és nem hízik, és vissza kell jönnünk, akkor a gyerekosztályon 25 influenzás gyerek közé kerülünk... Ekkor már azon gondolkodtam, hogy biztosan nem emészt ez a gyerek, hiszen szopott, és volt tejem bőven. A nővérke nagyon kedvesen "megvígasztalt", hogy manapság már nagyszerű tápszerek vannak, majd adok neki tápszert. Eközben nekem csöpögött, folyt a tejem végig a bokámon... Minden szoptatás után ugyanannyi tápszert kellett még neki adjak, már nem érdekelt, csak mehessünk haza).
Szerdán reggel már teljesen kivoltam idegileg. 140 volt a vérnyomásom (120 az már nekem magas), és csak zokogni tudtam. Éjjel is vittem mérni, a csecsemős nővérek már szerintem sajnáltak, mert "józanul" még nem láttak. Akkor reggel is adtam neki pótlást a csecsemőosztályon, ahol azzal vígasztaltak, hogy otthon biztosan hízni fog. Erre kifakadtam, hogy dehát épp ez a baj, hogy ezt én is tudom, de nem engednek haza! Az egyik nővér kedves volt, és, hogy megnyugtasson, megmérte nekem Zelmát pucéron, és egy pontot is tett a mappájába a megfelelő súlyhoz, hogy lássák, ennyi volt hajnalban :) ekkor talán 3900 volt. Kicsit megnyugodtam, bár azon gondolkodtam, hogy olyan relatív ez a mérés, mert ha szoptatás után mérik, akkor a szopott mennyiséget is mérik, ha utána egy órával, akkor akár 50 grammal is kevesebb lehet....
Aznap sütött a legszebben a nap, már 10 napja nem voltam kint, a hóviharból alig hihetek el valamit, mert az ablakból sem volt erőm megnézni. Minden nap olvastam az igét, prédikációkat, zenét hallgattam, és tudtam, hogy Isten velem van, csak nem értettem a dolgokat.
Szerda reggel úgy vittem a reggeli mérésre Zelmát (ettől függött a hazamenetel) mint egy halálraítélt, és mondtam a nővérnek, hogy ha nem hízott, akkor mi itt fogunk érettségizni.
És aznap hazaengedtek!
Gyorsan hívtam a férjem, bár sokat kellett várni, biztos akartam lenni benne, hogy elmegyünk. A liftben kérdeztem: ugye innen már nem hívhatnak vissza?
És ami a legérdekesebb, de a mi esetünkben legtragikusabb, hogy valószínűleg elmérték a súlyát, és nem 4300 hanem csak 4030 grammal született, ugyanis nem látszott a bőrén, hogy fél kilót fogyott volna. Ezt már sosem tudjuk meg. Tény, hogy most egy hónaposan 4550 gramm, ami szerintem a 3900-hoz képest nagyon jó.
Megértettem, hogy ez az ige valóban igaz, és nem szabad sem emberekben, sem körülményekben bíznom:
"Nem a nagy sereg segíti győzelemre a királyt, nem a nagy erő menti meg a hőst.
Csalódik, aki lovaktól vár segítséget, mert nagy erejük nem ment meg.
De az Úr szeme ügyel az istenfélőkre, akik szeretetében bíznak.
Megmenti őket a haláltól, éhínség idején is megtartja életüket.
Lelkünk az Urat várja, ő a mi segítségünk és pajzsunk.
Benne van szívünk öröme, mert szent nevében bízunk.
Maradjon velünk, Uram, szereteted, mert mi is benned reménykedünk!"
Zsoltárok 33,16-22
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése