2013. január 7., hétfő

Sajnálom

Sajnálom azokat a kisgyerekeket, akiket hajnalban keltenek, talán még sötétben, elvisznek óvodába, és délután sötétben érnek haza. Pár órácskát vannak együtt a szüleikkel, abból is keveset aktívan, hiszen vacsorázni, tisztálkodni kell.

És sajnálom azokat a szülőket, akik elhiszik, hogy kisgyermeküknek szüksége van a korabeli társakra, akiket nem tudok igazán társaknak nevezni. Sajnálom, hogy a szívüket, lelkiismeretüket elhallgattatják, mert minden és mindenki azt mondja, hogy ez így van jól: el kell engedni, tanulnia kell, szocializálódnia kell. És nem tapasztalhatják meg azt, hogy gyermekük először kezd valamit csinálni, vagy azt, hogy ők tanítanak meg valamit neki, amiről nem is gondolták, hogy meg tudják tanítani.

És fáj a szívem értük, mert elmondani sem tudom ezt nekik, mert akkor rögtön vádként élik meg, és jön a fejmosás. Úgyhogy csak magamban kesergek itt a blogon, Facebookon már meg sem írom.... mert nem polgárpukkasztani akarok, csak elmondani a fájdalmamat.

És közben kimondhatatlanul hálás vagyok, hogy már a második gyermekem tanul meg ötévesen olvasni, és lassan írni úgy, hogy rajtam kívül senki sem tanította, és én sem tanultam soha, hogy hogyan kell olvasni tanítani. És naponta hússzor állok meg és csodálkozom rá, hogy megint van miért hálát adnom velük kapcsolatban. És ennek a töredéke sem lenne, ha nem itthon lennének.

És persze más bizonyára az enyémeket sajnálja, mert nem lát bele az életükbe, de talán neki nem okoz akkora fájdalmat ez, mint nekem az.

Eszti bejegyzése a témában>>.

6 megjegyzés:

Gabka írta...

Szívemből szóltál!

Timi írta...

Én nem sajnálom a Te gyerekeidet, örülök, hogy megtaláltátok a magatok útját. (Eszternél láttam a bejegyzésedet.)

Kérlek, Te se sajnáld az enyémeket, kiegyensúlyozott, boldog gyerekek. Fogadd el, hogy Nektek így jó, másnak meg máshogy.

Az én nagyfiam is megtanult ötévesen olvasni, sőt én is. Pedig ovis volt, és senki se tanította, ahogy engem se. :)

Névtelen írta...

Az én nagyfiam kénytelen volt oviba járni (sajnos nekem vissza kellett mennem dolgozni), és nagyon nehezen éltük meg azt, hogy reggel még sötétben beadtam az ügyeletre az oviba, és este már sötétben mentem érte; a dajka alig várta, hogy elvigyem, már zárta is az ovit. Szinte belebetegedtem. Szerintem nem normális dolog, hogy egy 3 éves gyereknek napi 11 órát a családtól távol kell töltenie. Szerintem a szülőknek kéne nagyobb szabadságot biztosítani, hogy eldönthessék, mi lenne a jó a gyereküknek. Egyelőre ez a szabadság nincs meg - legalábbis mi azt tapasztaljuk, ezért a gyerek otthontanítása csak furfangos úton oldódott meg, de sikerült: január 14-től magántanulók lettünk!!!
Erzsi

Unknown írta...

Erzsi, örülök, hogy magántanuló lett a gyermeked, remélem, hogy jó tapasztalataitok lesznek!

Zsoofi írta...

Az én "nagy" kisfiam most 3 éves, és ő is itthon van velünk. Nekem is a szívemből szóltál, és a szívemhez szólt ez a bejegyzés.
Főleg, hogy gyakorlatilag hetente próbál rábeszélni valaki, hogy vigyem oviba a gyerkőcöt, mert az úgy normális. Hogy honnan veszem én a bátorságot ahhoz, hogy azt gondoljam, elég vagyok neki én. És perzse a varázsszó, hogyan fog szocializálódni. Az apósom telefonjától már görcsbe rándul a gyomrom, mert mindig oda lyukad ki, hogy hülye vagyok, és a gyerekeink is ugyanolyan élhetetlenek lesznek, mint mi.
De már én sem magyarázom sehol, hogy miért, mert valójában nem hallgatnak meg.
Köszönöm ezt a bejegyzést.

Unknown írta...

Örülök, hogy az ellenszél ellenére is vállalod, és fontosnak tartod ezt a döntést. Hidd el, megéri!