2013. február 17., vasárnap

Hogy fogod őket tanítani, ha beteg leszel?

     Ezt a kérdést is fel szokták tenni otthonoktató szülőknek. És valóban megtörténhet, hogy akár hosszabb időre is lebetegszik a szülő, és esetleg ápolásra is szorul. Eddig sem sokat rágódtam ezen a dolgon, és most is nyugalommal tudtam venni ezt az akadályt: a 32. héttől feküdnöm kellett.

    Első nap egy kicsit izgultam, amikor otthon maradtam az ötévesemmel, hogy fogja tűrni, hogy én csak fekszem. Csodálatos módon kb. 4 órán keresztül alig kellett aktívan részt vennem az elfoglaltságaiban. Újabb és újabb dolgokat talált ki a földön vagy a kisasztalnál ülve: ragasztott, vágott, épített, tervezett, motyogott, magyarázott. Én pedig nem akartam elhinni, hogy ilyen is van :)

 (Ezt teljesen magától találta ki: talált egy darab bélést, és abból készítette)

   Természetesen nem ment ez minden nap így. Viszont lassan kialakult, hogy Johanna mellém kuporodott az ágyra vagy a kanapéra, és úgy tanultunk. Ami pedig ment egyedül is, azt az asztalánál végezte el. Samuval fekve társasoztunk vagy olvastunk.

   Az elmúlt időszakban azért is imádkoztam, hogy jobban be tudjam vonni őket a házimunkába, mert valljuk be, könnyebb elvégezni, mint kivárni, hogy ők elvégezzék. Ezért nagy volt a kísértés, és sokszor sajnáltam őket "dolgoztatni". De most itt volt az alkalom. Örülök, hogy lassan már lista sem kell, mindenki tudja a feladatát. Persze kell noszogatás, néha veszekedés is van, de már nem annyi, mint régen.

   A másik érdekes dolog, hogy fekve volt időm elnézni őket órákig, amíg mellettem tanultak, játszottak (igyekeztem a tanulószobában feküdni). Nagyszerű volt látni, hogyan tanulnak, írnak, játszanak, ragasztanak, találnak ki valamit, és közben elmondják nekem, ami a szívüket nyomja. Ilyen régen nem volt, hiszen legtöbbször minden percet kihasználtam, hogy elrohanjak valamit elvégezni, és nem volt alkalmam hosszasan üldögélni mellettük. Jó volt látni a fejlődést, a tüzet a szemükben vagy épp a próbálkozásokat, amikor valami nem sikerült.

 (Johanna blogjáról megtudhatjátok, hogy mi készült, és letölthetitek hozzá a képeket)

   A főzés terén is egyszerűsíteni kellett: gyorsan elkészíthető ebédekre futotta csak. Ennek ellenére sok bókot kaptam :D és rájöttem, milyen egyszerűen is lehet élni az életet. Nem kell túlbonyolítani. A gyerekek sokszor jobban örültek egy 5 perces egészséges ebédnek, mint ha napokig készítettem volna valami nagy menüt.

   Egyik nap mégis nyavalyogtak néhány dolog miatt, én pedig nagyon elkeseredtem, és még sírva is fakadtam, hogy ennyire hálátlanok. Másnap véletlenül elsóztam a húst, de Johanna valószínűleg vigasztalni akart, és nagyon megdicsérte. Másnapra is maradt, és igyekeztem valamit elkövetni vele, hogy ne legyen annyira sós, és ehető legyen, különösen, hogy Johannának ennyire ízlett :) De amikor megtudta, hogy megint az az ebéd, feltört benne az őszinteség, és nagyon elkeseredett, mire jót nevettünk: nem gondolta, hogy a dicséret után másnap is ezt kell ennie :D

   Összegezve tehát nem sok változást tapasztaltam a tanulásunk terén az elmúlt hónapokban. Lehet, hogy picit kevesebbet tanultunk, de sokat olvastam nekik a Vöröstorony kincsét, beletanultak abba, hogy bizony mindenkinek ki kell vennie a részét a házimunkából, és el kellett fogadniuk, hogy én nem csak lustálkodom. Az elkövetkező 1-2 hónap is hasonlóan rendhagyóan fog eltelni, utána pedig lesz még egy hónapunk a vizsgáig. Szerintem menni fog :)

3 megjegyzés:

Névtelen írta...

Mikor ismerőseink megtudják, hogy a gyerek itthon tanul, sok rosszindulatú, akadékoskodó megjegyzést kapok. Nekem ide illik ez is (mi lesz, ha lebetegszel). És mi lesz, ha a tanító néni betegszik le? És mi lesz, ha lebetegszik az az anya, akinek nincs otthontanuló gyereke? Ennyi erővel ne szüljön senki, mert hátha beteg lesz...
Ami Téged illet, csak gratulálni tudok, hogy ilyen jól megoldod a feladatokat "betegen" is.
Erzsi

Eszti írta...

Nekem az vágta ki a biztosítékot, amikor már felmentett ovis volt a legnagyobbunk, és az ismerősök tudták, hogy itthon fogjuk tanítani őt, és az egyikük konkrétan azt kérdezte, hogy mi lesz, ha meghal a férjem, akkor hogyan fogok tudni itthon maradni a gyerekekkel és otthontanítani. Khm, ennyit a rosszindulatról.

Eszter, továbbra is imádkozunk érted, hogy legyen szép szülésed, és Isten megőrizzen mindkettőtöket. És tényleg kreatív vagy, ami annak a bizonyítéka, hogy az Úr az Ő gyermekeit képes továbbvinni mindenféle akadályon. Talán sokszor nem az a terve, hogy föladjuk, hanem az, hogy kitartsunk, és Rá bízzuk az életünkben a kérdéses részeket. A poszt címében szereplő kérdésre meg talán az a válasz, hogy: az Úrral LEHET betegen is otthon tanítani őket!:)

Unknown írta...

Köszönöm az imádságot! Amikor kilépünk a megszokott (egyetlennek képzelt) kerékvágásból, akkor derül ki, hogy másként is lehet normálisan élni, és rácsodálkozunk, hogy mennyivel spontánabb és természetesebb az élet :)