Szülés 1

Hétfőn kellett befeküdnöm a kórházba, és másnapra volt tervezve harmadik császármetszésem. A nővérek szerint későn érkeztem, ezért nem kapok ebédet és vacsorát (a dokim tanácsára érkeztem csak 11-re ...). Valahogy eltelt a nap egyedül a kórházban. Prédikációkat hallgattam, és gondolkodtam. Aludni nehéz volt, mert az ágy kényelmetlen volt, és éjjel egykor jött egy lakótárs. Attól kezdve már nem nagyon tudtam aludni. Hajnali fél hatkor már ébresztettek, és nyolcra volt várható a császár, ha nem jön közbe semmi...

Előkészítettek, felfektettek egy ágyra a vajúdóba: csöpögött az infúzióm, mért a CTG a hasamon, és közben csak vártam és vártam. Eljött a 8 óra, már másfél órája feküdtem mozdulatlanul, és hallgattam a mellettem vajúdókat. Különösen egy valakire figyeltem fel, aki nagyon keservesen jajgatott. Imádkoztam érte, és közben én is egyre rosszabbul éreztem magam. Már elmúlt a 8 óra, de mindig közbejött egy sürgős császár, összesen négy, mielőtt végre 9. 45-kor én következtem. Ez nekem nagyon soknak tűnt a magas császár-arány miatt is, no meg azért mert már sírógörcsöt kaptam a 3 órai háton fekvéstől. Ugyanis már majd leszakadt a hátam, de mozdulni nem tudtam, hiszen még görcsöltem is.

Nagyon kényelmetlennek éreztem a műtétet, és hosszúnak. Megmutatták Zelmát, aztán el is vitték. Én az őrzőbe kerültem éppen M. mellé, aki azelőtt olyan sokat szenvedett, és végül épp előttem császározták.  Szerintem nekem túl hamar kötötték be a a fájdalomcsillapító infúziót, mert szinte még nem éreztem a lábam, már elkezdték, és nagyon hamar lecsöpögött. Utána jött csak a fájdalom, de már nem kérhettem semmit. Közeledett a szoptatási idő, amikor nekünk is odahozták a kicsiket, bár még mozdulni sem tudtunk. Nagyon vártam, reméltem, hogy mégis sikerül mellre tenni. Azonban a hasam egyre jobban fájt, már tudtam mozdítani a lábam, felhúztam, és egyre jobban sírtam a fájdalom miatt és azért is, mert tudtam, hogy rá se fogok tudni nézni Zelmára a fájdalomtól, és aztán pedig elviszik.

Zelma 2013 márc. 12-én született 4300 grammal és 56 cm-rel
(Valószínűleg mégis 4000 grammal született, mert 6 hónaposan 8 kg volt, és csupa hurka)

Hát ennek az lett a következménye, legalábbis én ennek tulajdonítom, hogy orvost hívtak, és kiderült, hogy egy vérömleny (hematóma) alakult ki a hasfal alatt. Hoztak egy ultrahangot, és valóban, vér került a hasfal alá. Az ügyeletes doki rögtön műtétet rendelt el, amitől persze megijedtem. Kérdezték, ittam-e, ettem-e, mert altatni kell, de étlen, szomjan. Hát én bizony 2 l vizet ittam, és kekszet ettem, de a doki hajthatatlan volt, műteni kell altatásban. Az altatóorvos nem akarta elvállalni, hiszen ez veszélyes. Ekkor már teljesen elmúlt a fájdalmam, és addig kérleltem a dokit, amíg a műtőbe is felhoztak egy ultrahangot. Azonban még mindig ott volt a vérömleny, úgyhogy ekkor már nem ellenkeztem. Közbejött még egy másik műtét, addig volt időm elgondolkodni az életem felől, és kérni Istent, hogy ha most meg kell halnom, akkor bocsássa meg a bűneimet, és vegyen magához.

Végül arra ébredtem, hogy fuldoklom, nem túl kellemes érzés.... Valószínűleg félrenyeltem, de túl voltam a műtéten, és vittek az őrzőbe. Kiderült, hogy most a harmadikra kerültem, mert az "emelgetős fiú" megelégelte, hogy aznap már legalább hatodjára emelgetet, és nem volt hajlandó levinni a másodikra. Utóbb voltam hálás neki ezért,mert olyan nővérre akadtam, aki ügyesen és lassan csepegtette a fájdalomcsillapítót, én pedig reggelig mozdulni sem mertem, nehogy megint valami baj legyen.

Reggel már fel kellett állnom, járnom, de rutinos császárosként már elég jól sikerült. Átkerültem egy hatágyas szobába, megint M. mellé :) Reméltem, hogy hozzák Zelmát, de csak a déli szoptatásra hozták. Kértem, hogy hagyják velem, és mivel nem figyeltek, hogy császármetszéssel szültem, nálam is hagyták. Nem is gondoltam, hogy ebből még mennyi bonyodalom származik...