Eszti bejegyzése nagyon hasznos volt számomra, már szinte vártam :) Ugyanis nagy kérdés volt számomra is, hogy mit is kezdjek a gyerekbarátsággal, és azzal a ténnyel, hogy mindenki "barátkoztatni" akar. Ilyenkor mindig eszembe jut a következő vers:
Ingrid Sjöstrand
A FELNŐTTEK FURCSÁK NÉHA
A felnőttek
furcsák néha.
Azt hiszik,
elég összeterelni
két "alkalmas korú" gyereket,
és a két gyerek
automatikusan jó haver lesz.
Szeretném összeterelni
papát
találomra egy "alkalmas korú"
bácsival
és megnézni, összehaverkodnak-e
- biztosan nem akarna
engem se többé összeterelni
Ulla-Gullával például.
Sokkal szívesebben játszom
Lill-Pärával,
pedig Lill-Pära kis tökmag,
de ugyanazt szereti
és uganazt utálja, mint én
- Ulla-Gullát például.
Eszti nagyon jól kifejtette a dolgot, csak saját tapasztalataimat tenném még hozzá.
Bizony a barátkozáshoz jellem kell, jóindulat, szeretet, illendőség, értelem, stb. Nagyon szomorúan látom, hogy aranyos kislányok, akik egyik nap még vidáman játszanak az én gyerekeimmel, másnap összeverődve még egy gyerekkel már ocsmány trágárságokat beszélnek csemetéimnek. Állítólag ez normális, szerintem nem. Ha én így viselkednék felnőtt társaságban valószínűleg kiközösítenének, és pletykás, kétszínű, ocsmány gazembernek titulálnának. Kérdem én, mitől fog megváltozni ennek a gyereknek a viselkedése,talán, mert eltelik néhány év és felnőtté válik? Kötve hiszem. Valószínűleg ugyanezt fogja folytatni.
Szerintem fontos, hogy gyerekeinknek beszélgessünk az illendő viselkedésről, hogy mi az, ami tilos, pl: csúfolkodni, csúnyán beszélni, pletykálni, kétszínűnek lenni. Ebből tanulják meg, hogyan kell viselkedni, és ha ezt betartják, akkor könnyebben szereznek majd IGAZ barátokat, nem pletykapartnereket.
Nagyon meglepett az a felfogás, amikor falura kerültem, hogy pusztán azért, mert valaki a szomszédom, vagy közel lakik hozzám, automatikusan barátkoznom kell vele, és be kell avatnom az életembe. Sajnálom, de nem tudok mély barátságba kerülni valakivel, akivel nincs közös értékrendünk, hitünk, életformánk, és csak felszínesen tudnánk fecsegni. Ez nem barátság, és éppen ezért nem látom értelmét annak, hogy ilyennel töltsem minden napom egy részét csupán azért, hogy kedvesnek és nyitottnak tartsanak.
Múltkor beszélgettünk Johannával arról, hogy károsak, rosszak-e azok az ifjúsági (most éppen) lovas-lányos filmek, amiket a TV-ben néz meg néha. Valójában kedves kis filmekről van szó, de éppen ezért nehéz kiszűrni belőle a rosszat: Képzeljünk el 3 lányt, aki sülve-főve együtt van, mindenben egyetért, és vidám. Mit sugall ez az én kislányomnak? Azt, hogy ezt kell keresnie. Akkor lesz vidám, ha lesz két tuti barátnője, akivel mindent megbeszélhet. Mi ezzel a baj? Az, hogy ez nagyon ritka a valós életben, és nem biztos, hogy szükség van rá. Én például nem tudom elképzelni, hogy mindent megosszak egy barátnővel. Miért? Mert a minden az tényleg mindent jelent, a viszonyomat a férjemmel, stb. Én ezt nem szeretném. A legjobb barátom a férjem, akivel tényleg mindent megoszthatok, és néha jó elbeszélgetni másokkal mindenféle témáról.
És még egy dolog: a barát általában egy egyidős gyerek, aki nem biztos, hogy nevelni tudja az én gyerekemet, sőt. Múltkor templomba járó ismerősöknél voltunk, és a végén derült ki, hogy a gyerekeink vámpírfilmet néztek, míg mi cseverésztünk... Távozásunkkor is éppen egy ilyen rémtörténetet duruzsolt a házigazda kislánya az én gyerekeimnek, mire én megkértem, hogy hagyja abba, de ő halkabban folytatta. Nagyon felháborodtam, és hangosabban szólítottam föl, hogy most már elég. Szóval, mit várhatnék el én a gyerekbarátoktól, és mennyire kellene odafigyelnem, hogy biztos ne vigyék rossz útra a gyerekeimet?
2 megjegyzés:
A két cikk kapcsán ( a tiéd és Esztié) pár kérdés eszembe jutott. Nem rosszindulatból, pusztán elgondolkodtatásnak szánom. Úgy, hogy én sem vagyok sem a kényszeres "barátkoztatás", sem az azonos korú gyerekek csoportjának híve, és hogy biztosan tudom, hogy a kizárólagos gyerekközeg nem megfelelő szocializációs minta.
Vajon mit sugall a gyermeknek az olyan szülői viselkedés és hitrendszer,ahol szinte már kórosan (bocsánat a kifejezésért) féltjük a gyerekünket más gyerekek hatásaitól? Nem a napi szinten sok óra összezárására gondolok, hanem alkalmankénti rövid találkozásokra, amelyekről Te is írtál. Ez alatt ugyanis - szerintem - nemcsak mély barátságokat nem lehet kötni, de hosszú távra sérülni sem, vagy rossz szokásokat hosszú időre eltanulni. Mert nekem leginkább azt sugallja ez a felvezetés, hogy a világ rossz, és félelmetes, tele van rémisztő, kétszínű emberekkel, gyerekekkel, akinek esélye sincs megváltozni, és akikkel jobb, ha nem is érintkezem, hiszen csak rosszat tanulhatok tőlük. Emiatt nehezen tudom elképzelni, hogy ilyen tudatalatti alappal (mert ebből az lesz), hogy lehet később bölcsen kapcsolatokat kötni.
Nálunk Beni már a körzeti oviról a beiratkozás alatt (amit csak azért követtünk el, hogy jogilag védve legyünk) "levette", hogy ez neki nem pálya, ugyanúgy, ahogy az iskoláról is a tanévnyitó alatt. De a zeneiskolát, táncot, úszást, stratégiai játékos foglalkozásokat imádja, és nem azért, bármelyik ott lévő gyerekhez ragaszkodna, hanem a játék, a kaland, az élmény miatt. És rendszeresen elmeséli, hogy kinek a viselkedése tetszett, vagy nem tetszett és miért, és sokkal jobb az ő tapasztalatait megbeszélni, mint enélkül ráborítani az én "okos" gondolataimat. És mint mondtam, ez a közeg magában sem a barátságok, sem a mély traumák kialakulásának nem kedvez. De ha a gyerek akarna barátkozni, valószínűleg barátkozna, én nem állnék az útjában.
Az is érdekes gondolat számomra, amit az igaz barátságról írsz. Jelenleg két ember van az életemben a családon kívül, akit barátomnak nevezhetek, de egyikkel se beszélek meg mindent, csak ami rá tartozik. Nagyon szép gondolat a "férjem a legjobb barátom, és vele mindent megbeszélhetek", hogy ezen kívül nincs is szükségem bensőséges kapcsolatra ( a nem építő kapcsolatokra én sem pazarlom az időmet és az energiámat), de szerintem ez is ritka, mint a fehér holló. Nekem pl. van pár dolgom, amit nem tudok a férjemmel megbeszélni, mert egyszerűen nem érti, és csak hümmög legjobb esetben. Az ilyeneket jobban szeretem olyannal megbeszélni, akitől értékelhető visszacsatolást kapok. :) (Nem egyenlő a helyesléssel.) És természetesen az is nagyon fontos, hogy legyen valami közös bennünk a barátunkkal, mert különben mi tart össze minket. De: ha belegondolok, hogy a legjobb barátnőm négy évvel fiatalabb, egyedülálló (én ugye nagycsaládos), a "rendes polgári" foglalkozásán kívül egy alternatív rockzenekar énekesnője, ez csak a felszínt nézve elképzelhetetlen. Mégis vele vannak a legépítőbb beszélgetéseink, mert a lényegben egyetértünk, a különbözőségeink révén pedig rengeteget tanulunk egymástól. És vannak építő jellegű felszínes kapcsolataim is. Az más kérdés, hogy egyik sincs fizikailag közel, a lakóhelyemen az elszigeteltséget élem meg, mert én sem bocsátkozom értelmetlen beszélgetésekbe. De nem szándékozom az idők végezetéig ebben az állapotban maradni, fel fogom ismerni az alkalmakat, körülményeket, embereket, ha itt az ideje :)
És még pár szót a kétszínűségről: én stabil értékrenddel rendelkező felnőtt embernek tartom magam, mégis vannak helyzetek, emberek, amelyek egészen mást hoznak ki belőlem. Olyan is van, hogy konkrétan az állatot. :) De ez is a tükör törvénye: arra reagálok így, ami bennem is megvan, csak nem akarom észrevenni. Így legalább rájövök, és tudom, hogy hol fogjam meg a problémakupacot, amitől meg akarok szabadulni, tehát nagyon is hálás lehetek ezeknek az embereknek :)
Félreértettél. Nem arról van szó, hogy ha találkozom valakivel, akivel jól el tudok beszélgetni, akkor elküldöm, hanem, elfogadom, hogy lehet, hogy soha nem lesz ilyen, és hálás vagyok, hogy tényleg mindent meg tudok beszélni a férjemmel. És ezt szeretném megértetni a gyerekeimmel is, hogy ne azon siránkozzanak napestig, hogy esetleg nincs olyan barátjuk, amilyet a TV-ben láttak.
A másik, hogy szerintem vannak olyan dolgok, amiből a kicsi is sok. Ugyanúgy, ahogy nem szeretném, hogy akár egy cseppnyi drogot is kapjanak a gyerekeim, ugyanúgy óvom őket pl. a varázslástól, rossz hírektől, amiket a kis lelkük még nem bír feldolgozni, stb. Én úgy hiszem, hogy vannak olyan szellemi hatalmak amikkel szemben harcolnom kell, mert ezek megkötöznek ugyanúgy, ahogy a drog. Sajnos épp ma este világosította fel a gyerekeimet egy kislány, hogy pontosan hogyan, milyen körülmények között gyilkolták meg a kis Bencét. És emiatt a fiam nem tudott elaludni, mert neki ez sok volt, és gondolom, hogy még hetekig ezen fog agyalni. Én ettől meg akartam óvni. Mivel látták a fényképét, kérdeztek, és annyit mondtam el, ami nevelő szándékú. Eltűnt, megölte olyan, akit ismert. Tanulság: a szülők az elsődleges felelősek gyermekeikért Isten és ember előtt, ezért szeretnénk mi nevelni őket, és nem szeretnénk, ha másokkal eljárnának. Együtt sok helyre elmehetünk, de egyedül fölösleges. Téma lezárva. Ehelyett most hetekig gondozhatom a lelküket :(
Megjegyzés küldése